Riot Magazin

Sztrájk, tüntetés, zavargások anatómiája, lázadás, civil engedetlenség és önszerveződés, szakszervezetek. Mert minden generációnak megvan a maga harca. Mi vagyunk a jövendő káosz hírnökei.

Friss topikok

HTML

Lángokban az ország, a Brixton-franchise 1981-ben

2010.01.31. 11:51 | TheQuestion | Szólj hozzá!

 

 A Brixton-i harag három napját az angol történelem legnagyobb zavargásaként is számon tartják. A pusztítás és az anyagi kár, a hatóságok elleni nekikeseredett gyűlölet megkérdőjelezte a terhelt múlt ellenére is sikeresnek tartott angol integrációs modellt. A faji zavargásokról addig legtöbbeknek a 40-es és 60-as évek Amerikája ugorhatott be, de Brixton innentől kezdve fogalommá vált. A baj pedig nem járt egyedül, Brixton után „megmozdult” az ország. Még ugyanabban az évben Liverpool Toxteth nevű kerületében az egyik legrégebbi bevándorló, nyugat-indiai származású közösség fiataljai „lázadtak fel”. A körülmények és a zavargásokat kiváltó okok kísértetiesen emlékeztettek a Brixtonira; elszegényedett kerület, teljes bizalmatlanság és kapcsolatnélküliség a rendőrség és a helyi közösségek között.
 
 

Törvénynélküliség Liverpoolban

 

 1981. július 4-én, szombaton Liverpool 8-ban, vagyis Toxteth-ben az igazi balhé akkor kezdődött el, amikor este 9-kor annak rendje és módja szerint bezártak a helyi pub-ok. A korábban a rendőrségtől elszenvedett vélt vagy valós sérelmek hatására a fiatalok gyújtogatásba és fosztogatásba kezdtek. Az utcán barikádot emeltek, a kerülni próbáló autósok járművét a lilára vert tulaj szeme láttára gyújtották fel. Más zavargók nekihajtottak a buszmegállóknak, hogy lerombolják őket. De a vandalizmust talán legjobban az üzlettulajdonosok szenvedték meg, nemcsak kirabolták őket, hanem a maszkos huligánok amit nem tudtak magukkal vinni, azt igyekeztek tönkretenni. A tűzoltóknak muszáj volt rendőri kíséretet adni. Vasárnap este a vörös kakas újra felszállt, de a „Brixton-i franchise” itt is megfigyelhető volt. A zavargás túl szervezett volt ahhoz, hogy spontán legyen.  Gyakorlatilag a sarki fűszerestől a szupermarketekig minden üzletet kipakoltak és feldúltak. Pusztult a közös örökség is, évszázados hagyománnyal bíró intézmények és klubok égtek ki.
 
 
A tömegnek észrevehetően taktikája és „vezénylő karmesterei” voltak. Amíg a maszkos, benzines palackos gang-ek lekötötték az egyenruhásokat, addig a kifosztandó üzletek előtt igazi bevásárlókocsi sorok alakultak ki, csak éppen senki nem fizetett, és a „vásárlók” mindent feldúlva hagytak maguk után.
 
 A külső szemlélőnek feltűnhetett, milyen fiatalok is zavargók valójában. Sokan azok közül, akik ordítozva állvány-rudakkal rontottak neki a jelvényesek plasztik pajzsainak, alig lehettek többek 15-nél. Még egy dolog szembeszökő volt; habár a kb. 5000 főre becsült Brixton-i zavargók egyharmada volt fehér, itt a színesbőrűek voltak kisebbségben. Az utcán papírok, szerződések nélküli koalíció jött létre a rasszok között a közös, gyűlölt ellenség, a hatóságok ellen. A pajzsaik mögött rettegő feketesisakosok egészen elképesztő jeleneteknek voltak tanúi és elszenvedői. A zavargók még egy bulldózert is szereztek, hogy utána azzal felemeljenek és elhajítsanak egy rendőrautót, hogy megtörjék a sorfalat. Az Észak-Írországot megjárt rendőrtisztek, akikre konkrétan azelőtt már rá is lőttek, sokkal ijesztőbbnek találták ezt a fajta zavargást. Az egyszeri talpas 8-12 órákat az éjszakában tiporódva, lángoló pajzzsal nézett farkasszemet a halálát akaró, nekivadult csőcselékkel, miközben a leblokkolt fejesek a nem tudtak a hogyan továbbról dönteni. A 800 helyi rendőr elveszítette a helyzet felett az irányítást, a parancsnokaik pedig túl távol voltak, hogy reálisan ítéljék meg az eseményeket. A környező városokból behívott erősítésekkel a legerőszakosabb társaságokat vissza tudták szorítani, de a kisebbek közben továbbra is nyugodtan fosztogattak és romboltak tovább. A balhét nem kereső helyiek ezt a taktikát látva joggal érezhették úgy, a rendőrség magukra hagyta őket. A Liverpool-i városi tanács vezetése egyenesen a hadsereget kérlelte, hogy csináljanak végre rendet az megóvni képtelen rendőrség helyett.
 
 

 Forró vizet a zsarukra

 
 Toxteth-é az első (Észak-Írországot leszámítva), az Egyesült Királyságban bevetett könnygáz kétes dicsősége is. Július 7-én, a zavargások negyedik napján 25 gáztartályt lőttek rá a zavargó tömegre. Ketten megsérültek, a tartályokkal valószínűleg nemcsak „közé”, hanem belé is céloztak a rend felbőszült őrei, de a módszer bevált. A sorfal rendőrei számára úgy tűnt, a tartályok az utolsó lehetséges pillanatban érkeztek, de ahogy terjedni kezdett a könnygáz, a tömeg ereje percek alatt megtört, és az egyenruhások végre visszanyerték az irányítást. Kisebb rendzavarások, gyújtogatások még történtek, de a háború az utcáért véget ért. A rendőri taktikák a kudarcok és a kritikák súlya alatt némileg fejlődtek, alakzatban végigvonulva, a gumibotjaikat ütemesen a pajzsaikhoz verve szorították ki a zavargókat, vagy a rendőrségi furgonokat – mintha tank lenne- futva követve söpörték ki az utcákat.
 
 Toxtethben a 244 letartóztatott több, mint 90 %-a fehér volt, 30rendőr került kórházba, az anyagi kárt font milliókban lehetett mérni. A helyi fiatalság a számlát még nem tartotta rendezettnek, három héttel később újból fellángolt az erőszak, de az ezúttal felkészült egyenruhások kesztyű nélkül öklöztek. Egyszerűen belehajtottak páncélozott Land Roverijeikkel a tömegbe, majd a szétszóródott zavargókon a gumibotok kezdtek el „dolgozni”. Ezzel a módszerrel sikerült egy nyomorékot is halálra gázolni. A tömeg a rendőrsorfalnak irányított lángoló autókkal, barikádokkal, az épületek felső szintjeiről lezúdított forró vízzel válaszolt.
 
 

1981, a Riot éve

 

 Brixton után még lehetett kontraproduktív rendőrségi módszerekről, (nem intézményes) faji megkülönböztetésről, a zavargásokról, mint szegénylázadásokról beszélni, de a Toxteth-i, és más városokból érkező képeket látva a televízió előtt először ledermedt közönség kezdett belefásulni az erőszak és a rendnélküliség képeibe. Hiába emelték fel a szavukat a helyi tisztviselők a tolerálhatatlanná váló helyi viszonyok miatt, és hogy a lázadó fiatalok végső soron a saját környezetüket pusztítják, a hétköznapi polgár rendet és nyugalmat akart. Generációs problémáról is szó lehetett, a bíróságokat és kórházakat rendszerint kétségbeesetten elárasztó szülők nem tudták a gyermekeiket irányítani, nem tudtak rájuk hatni oly módon, hogy azok úgy érezzék, megéri törvénytisztelőnek lenni. A zavargások a rend és a törvény uralma ellen irányultak, ezeket pedig a rendőrség jelentette számukra. Az egyszeri rendőr nem hitt el nekik semmit, és ők sem hitték, hogy hatósági közeg értük van, nem ellenük. A tipikus „rioter” 16-20 év közötti, munkanélküli volt egy elszegényedett belvárosból, gyakran munkanélküli szülőkkel, aki úgy érezhette, csak akkor kap maga és a körülmények, amik között él valami figyelmet, ha lángba borít pár épületet. Az okok, amik elindíthatnak egy zavargást összetettek és számosak voltak. Pusztán szegénylázadásként vagy faji zavargásról aligha volt szó, Anglia ennél is szegényebb, etnikailag vegyes lakosú városaiban nyugalom maradt.
 
 
 A beszéljünk a problémáról” hozzáállás maradéka akkor illant el, amikor olyan brutális halálesetek történtek, amiket egyértelműen a zavargók számlájára lehetett írni. Ráadásul a szervezett fosztogatás már az elejétől benne volt a pakliban. A különböző párti politikusok egymást okolták, de azzal, hogy Brixton megszűnt egyedülálló és figyelemfelkeltő jelenség lenni, a zavargásokat kiváltó valódi okok –bármik is legyenek azok- kezelése és a törvényhozók felelősségvállalása a szőnyeg alá lett söpörve. A rendpártiság győzedelmeskedett, a riot nem gazdasági-társadalmi, hanem rendőrségi-technikai problémává vált. A Brixtont követő un. Scarman-jelentés ugyan elítélte a rendőrség rasszista indíttatású túlkapásait, de általánosságban dicsérte az események alatti helytállásukat.  
 
 Indultak ugyan programok a legszegényebb kerületek problémáinak orvoslására, de általánosságban a 80-as években a munkanélküliség csak fokozódott és időről-időre újabb zavargások törtek ki. A bajt tipikusan valami rendőrségi intézkedés előzte, új elemként jelentkezett a fekete és fehérbőrű zavargók egyöntetű közös gyűlölete az ázsiaiak felé, az utóbbiák családi üzletei fő célpontnak számítottak. Halálesetek is történtek, a lángoló otthonukban vérbefagyott ázsiai fiatalokat találtak. A zavargás elfojtása már kezdett rutinfeladattá válni; elszigetelni a riot-zónát, beküldeni oszlopokban a rohamrendőröket, a tömeget szétválasztani, megtisztítani az utcákat, végül pedig a tisztogatás. A belügyminisztérium a helyi drogbárókat vádolta a zavargások szervezésével, aki valóban szívesebben látták az egyenruhásokat mással lekötve, minthogy az ő üzletüket zaklassák. A zavargóknál ebben az internet előtti korban kész útmutatókat találtak benzinbombák készítéséhez. A rendőri vezetők fő magyarázatként a bűnözői szál pártján voltak és a rendőrség ekképp is cselekedett. Négy évvel a „nagy” zavargás után Brixtonban ismét állt a bál. Egy razzia során a keresett fekete gyanúsított anyját véletlen meglőtték. A gyors és nyilvános bocsánatkérés ellenére 1500 felbőszült fekete fiatal ostromolta meg a helyi parancsnokságot. Brixton utcái egy éjszakára visszautaztak az időben, de rendteremtés ezúttal gyorsabban ment.
 

"England...Riot, riot, riot..."


Államnélküliség a Broadwater Farm-on

 
 
 Az 1985-ös év ezzel még nem múlt el. Az észak-londoni londoni Tottenham-ben, egy viszonylag új, Broadwater Farm-nak nevezett lakótömb 71%-ban nyugat-indiai eredetű lakosságának fiatalsága hívta ki a rendőrséget. A környéknek nagyon rossz híre volt, a londoni rendőrség is úgy tartotta nyílván, ahol még nem dőlt el, ki is az úr az utcán. A fiatalok szervezetten készültek a „csatára”, a razziák során felhalmozott benzines-palack készleteket lehetett találni, nyáron az egymás kóstolgatása mindennapos volt. Ahogy abban az évben Brixtonban, itt is egy razzia után pattant el az a bizonyos húr. Egy rutin házkutatás során a letartóztatott anyját intézkedés közben fellökték, aki szívrohamot kapott és bele is halt. A későbbi ítélet felmentette az intézkedő rendőröket a felelősség alól, de ez persze itt nem segített. 1985. október 6-án este szúró-vágó, ütő-szerszámokkal állig felfegyverzett dühös, színesbőrű tömeg vonult fel. Négy kereszteződés mentén lángoló autókból állított barikádokkal jelölték ki a „területüket”, az áthaladókat „levámolták”. A rohamrendőrök első támadását visszaverték, lőfegyverek is előkerültek, az egyenruhások a benzinbombazápor alatt behúzott nyakkal próbáltak helytállni.
 
 
 Legalább 1300 rendőr gyűlt össze a telep körül, de csak néhány százat vetettek be. A furgonokban várakozók szívszorítva hallgatták a rádióikon a bejutni próbálok segítséghívásait. A helyi viszonyokat ismerő, felkészült anti-riot különítményt valami különös oknál fogva hazaküldték. Helyettük gumilövedékes lövészek érkeztek, de a helyzet addigra lecsillapodott annyira, hogy nem kaptak végül tűzparancsot. Egy 40 éves rendőr, miközben a tűzoltókat próbálta meg védeni a támadásoktól elszakadt a társaitól. Holtan találták össze-vissza szabdalva, félig lefejezve, felismerhetetlen arccal.
 
 
 
 Keith Blakelock halálhírére a zavargást mintha elfújták volna, éjfélre az egésznek vége volt. A Broadwater Farm rendőri szempontból teljes fiaskó volt, senki nem mert döntéseket hozni,a 163 sérült egyenruhás közül 7-et értek golyók vagy sörétek. A Blakelock-gyilkosságért három embert ítéltek el életfogytiglanra. A per története is megérne egy külön misét, végül csak az egyik elítélt maradt börtönben egy korábban elkövetett gyilkosságért vagy emberölését, két magas rangú rendőrtisztnek pedig magát kellett tisztáznia bizonyíték-hamisítás vádja alól. Nem volt kétséges, a felindult rendőri testület felelősöket akart, méghozzá gyorsan. Az igazi tettesek ellen az elégtelen bizonyítékok miatt sosem indult eljárás. Ma a Broadwater Farm olyan muszlimmá vált jamaikai gyökerű fiatalok miatt vált híressé, akik állítólag öngyilkos merényletekre készülnek, pedig a 3-4000 lakosú, etnikailag és nyelvileg igen tarka telepen a munkavállalási viszonyok, a közbiztonság és az oktatás is sokat javult.
 
 

Brixton, ma már történelem?

 Az IPod-odat akarják, vigyázz az utcán a cuccaidra!

 
 Brixton sokat változott a 80-as évek óta. Az amúgy egyáltalán nem rosszképű, kedvező fekvésű kerület lakossága sokszínűbb lett. Egyre több, többnyire egyedülálló, vagy még gyereknélküli feltörekvő középosztálybeli keresett itt lakást vagy házat, az ingatlanárak a négyszeresére ugrottak. Brixtonnak ma tipikus belvárosi, multikulturális miliője van, a rendőrség igyekszik szorosabb kapcsolatot ápolni a helyi közösségekkel, az új rendőrparancsnokság felavatásából közösségi esemény lett, a visszaélések ellen online is panaszt tehetsz. A helyi vállalkozók és üzletemberek, a kisebbségek közösségi szervezetei is sok erőfeszítést öltek abba, hogy javuljon a kerület kétes híre.
 
 
 De hogy Brixton korántsem a béke szigete, az ma is rablások, lövöldözések, a járókelőket értékeik megőrzésére figyelmeztető táblák jelzik. Ma is vannak olyan utcák, amiket a hétköznapi polgár inkább elkerül. Ma már a fehérek és színesbőrűek nem keverednek bandákban, mint két és fél évtizeddel korábban. A 1981-ben, 1985-ben, majd utoljára 1995-ben zavargó generáció ma már felnőtt, és a gyerekei szocializálásával küszködik, akik inkább tisztelik a kést és a pisztolyt, mint a szülői tekintélyt. A munkanélküliség az etnikai kisebbségek között ma is kétszerese az országos átlagnak. A 2001-es nyári, észak-angliai összecsapások fehér és ázsiai fiatalok között jelzik, hogy még koránt sincs vége a történetnek.
 

 Ekkora helyen fogsz 5 évet csücsülni, ha fegyvert találnak nálad. Ne szúrd el az életed. Népnevelő felirat a brixtoni utcaköveken.

 

 

 

 

Címkék: anglia gyújtogatás zavargás 1981 london riot liverpool gyilkosság fosztogatás brixton toxteth broadwater farm keith blakelock

A bejegyzés trackback címe:

https://riotmagazin.blog.hu/api/trackback/id/tr211716596

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása