A 80-as évek elején a zavargások a britek számára az Észak-Írországból, származó távoli képsorokat jelentettek az esti híradókból. A világháborúkat követő, a leszerelt katonák tömegei és a bevándorlók közötti konfliktusok, például a Notting Hill-i faji zavargások emléke már elhalványult, amikor 1981 áprilisában egyetlen nap alatt elillant az addigi látszólagos nyugalom. A káosz vette át az uralmat, nem valahol az egykori gyarmatokon, vagy a rebellis íreknél, hanem London központjától délre, alig egy óra metróútnyira, a híres-hírhedt Brixtonban
A Második világháború lezárása után nem sokkal a brit törvények lehetővé tették a domíniumokról bevándoroltak számára az állampolgárság megszerzését és letelepedését a szigetországban. Nem csak az angolok által el nem végzett aljamunkákra kell gondolni, hiszen birodalom-szerte tanult, komoly, műszaki képzettséggel bíró, például nyugat-indiai- bevándorlókról volt szó, akiket a brit anyaország tiszteletére neveltek. Sok ezren közülük vállvetve harcoltak, szolgáltak az angolok mellett a frontok valamelyikén. A beilleszkedés nem ment zavarok nélkül. A bevándorlókat sokként érte a házigazdák zárkózottsága, „kulturálatlansága”, a beszűkülő életlehetőségek táplálta rasszizmus, különösen a leszerelt angol katonák nemegyszer tettlegességig fajuló dühe, akik a munka- és nőszerzésben színesbőrű vetélytársakat kaptak. Nem is volt jellemző, hogy a tanult bevándorlók a képzettségüknek megfelelő munkához jutottak. Mindenesetre a tengerentúli eredetű kolóniák az 1940-es évek végétől már nemcsak a nagy kikötővárosok képéhez tartoztak hozzá, hanem megjelentek a nem túl fogadóképes és nyitott angol vidéken is.
A konzervatív Enoch Powell 1968-ban az elhibázott bevándorlás-politika miatt még az évszázad vége előtt bekövetkező faji háborút vízionált az Egyesült Királyságban. Szerinte a bevándorlók zöme valójában nem is akar beilleszkedni. Négyből három angol igazat adott neki, viszont ő maga elveszítette a tory árnyékkormányban elfoglalt pozícióját. Vannak, akik szerint Powell egymaga nyerte meg a konzervatívoknak az 1970-es választásokat.
Powellnek lett igaza?
Az elszegényedett belvárosi Brixton kemény környéknek számított (tulajdonképpen részben ma is az). A főleg karibi eredetű második-harmadik generációs bevándorlók uralta utcakép mögött a negyed 25%-át alkotó színesbőrűek közötti ötvenszázalékos, vagy még nagyobb munkanélküliség, a virágzó drogüzlet állt. Ha Brixtonon hajtottál át, talán még az autórádiód is magától átállt reggae-re.
Azért ilyen kitűzővel ne sétálj be a "gettóba"...
A konzervatív Thatcher-kormányzat erőskezű rendőrséget akart, és a szociális érzékenységéről sem volt híres, a lakásprogramokra költött pénzek három év alatt például kevesebb, mint a felére apadtak. Az önkormányzat legatyásodva tette szét a kezeit, nem voltak klubok, vagy más közösségi intézmények. Az elhagyott, romos házakban viszont egész éjjel állt a bál, szólt a zene, fogyott a crack. De éltek a lepukkadt városrészben szép számmal balosok, anarchisták és más peremre kerültek is, na meg azok, akik sikeresen kiemelkedtek, de nem tudtak még vagy nem akartak elköltözni. Brixton sok minden volt, de nem családbarát biztos nem. Övé volt a legtöbb londoni betörés kétes dicsősége. Nemcsak lopások, zsebelések, hanem a késelések lövöldözések is sokszor keserítették az ott lakók életét.
Bad cops, bad cops...
Ami a rend őreit illeti, sokan közülük a fehér bőrszínük ellenére is ugyanebben a gang-miliőben nőttek fel, az egykori punkok, szkínhedek, focidrukkerek egyenruhában is lényegében ugyanazért, az utca feletti uralomért küzdöttek az érdekes módon nem etnikai alapon szerveződött gang-ekkel. . Egy angol rendőr gyakorlatilag csak azért, mert nem túl fekete voltál, vagy túl punk, megállíthatott és megmotozhatott. Simán rád törte az ajtót, mert rosszhírű környéken laktál és nem nyitottál elég gyorsan. Visszatérő vád volt, hogy ha le akarnak meszelni, valahogy drogot „találnak” nálad. Az idősebb polgárok számára, akik már kikerültek a gang-világból, ne adj isten sikeresen elhelyezkedtek és élték, ahogy tudták a maguk életét a rendőri vegzálás alig tűrhetőnek a fiatalok számára megbélyegzésnek számított. Némi izelítő abból, milyen indulatok is dolgoztak az utcán...A bobby-k nem voltak mindig ilyen visszafogottak, mint ez a kamera felé tekintő úriember.
A kanócot a puskaporos hordóhoz végül 1981 áprilisának elején egy masszív, egész Brixton-ra kiterjedő tömeges, drogellenes razzia gyújtotta meg. Nem ez volt az első ilyen akció, a fekete közösség pedig nem felejtett. A „nehézkezű” hírében álló Különleges Járőrcsoport (Special Patrol Group) akciójának ráadásul nagyon szerencsétlen módon adtak nevet, ugyanis a Swamp 81 művelet már a nevében is a bevándorlás-ellenes politikai erők retorikájára emlékeztetett, akik szerint az etnikai kisebbségek „elárasztják” az öreg Angliát. Az akció eredményeképpen a rendőrség és a helyi közösségek kapcsolata romokban hevert. A mindennapos tevékenység mögött az utcákon eluralkodott a feszültség és az elfojtott, robbanásra váró indulatok. Még veszélyesebb lett kimenni, a magukat megalázottnak érző fiatalok bárkibe beléköthettek, aki eléjük került.
Az angol punk-rock band The Clash a közelgő visszavágásról énekel 1978-ban, némi reggae beütéssel.
Szárnyra kapó szóbeszéd
Április 10-én pénteken két közrendőr egy szintén színesbőrűek által üldözött fiatalt pillantott meg, akiről kiderült, hogy szúrt sebe van. De hogy azt kitől és hogyan szerezte, azt nem volt hajlandó elárulni, közben pedig kisebb tömeg gyűlt az intézkedni próbáló rendőrök köré. A sérült kihasználva a haragvó rendőrellenes hangulatot egy alkalmas pillanatban meglépett, az összegyűlt tömeg pedig a rendőröket akadályozta az üldözésben. Az illetőt később egy magánházban megtalálták és egy taxiba ültetve megpróbálták először bevinni (a taxit járőrkocsival követték). Nagyon rossz bőrben volt, az egyik közlekedési lámpánál várakozva felfedezték, hogy megsérült a tüdeje és azonnal kórházba kell szállítani. Az aprócska konvoj megállt, hogy bevárja a mentőket, amikor beütött a baj. Kb. negyven felpiszkált fekete fiatal vette körül a taxit abban a tudatban, hogy a rendőrök sebesítették meg az áldozatot. A sérültet a magyarázkodás ellenére erőszakkal elvitték. Később kiderült, hogy végül kórházba került, ahonnan saját maga mindössze három nap múlva kijelentkezett. Addigra már mindennek vége volt.
A szóbeszéd a rendőrök által megsebesített fiúról megállíthatatlanul, futótűzként terjedt az utcán és a helyi közösségekben. A két rendőr közben már feléjük dobott mindenféle repülő tárgyakkal és az egyre csak gyarapodó tömeggel küszködve erősítésért rimánkodott. A tömeg lecsillapítására esély sem volt, a légkör elsősorban a fiatalok bandái és a hatóságok között lehetetlenül meg volt mérgezve. A rohamrendőr-felszerelés nélkül érkező erősítés ugyan szétszórta a tömeget, de végleg szétoszlatni nem tudta, a dobálás csak fokozódott, több egyenruhás meg is sérült. Az éjszaka viszont már látszólagos nyugalomban telt el, a hangulatkeltőket úgy tűnt, sikerült kiemelni, a gyalogos járőrök a szolgálat leadását várták.
.jpg)
Közöttem és a vérem akaró, nekivadult tömeg között egy szál plexi-pajzs. És ez így ment órákon át az éjszakába nyúlóan.
A sötétség leple alatt azonban az utcai bandák háborúra és leszámolásra készülődtek. A gang-ek által főhadiszállásként használt elhagyott épületekben rögtönzött fegyverek, benzines-palackok készültek. A legtöbb család számára piacolással telő szombat reggel terjedt a pletyka, hogy a fiatal meghalt a kórházban. Az utcán valami végleg elpattant. A rendőröket egyre több támadás érte, egy menekülni próbáló, az intézkedésnek ellenálló feketét betuszkolni egy rendőrségi furgonba még csak sikerült valahogy, de egy kb. 150 fős tömeg megpróbálta a járművet felborítani. Ahogy az az előző nap történt, az erősítést kőzápor fogadta. A gumibotos roham elől a tömeg a mellékutcákba szóródott szét, de a probléma ezzel nem lett megoldva. A tömeg megérezte az erejét, a rendőri rohamok előtt szétfolyt, de utána gyorsan összeállt megint és ellentámadásba lendült. Közben üzletek ablakait törték be, elkezdődött a módszeres fosztogatás. Nagyon úgy nézett ki a dolog, mintha szervezett lenne, amíg kisebb csoportok sakkban tartották a fő útvonalakat az ellenőrzésük alatt tartani akaró rendőröket, addig mások vittek mindent, ami mozdítható.
"Gyújtsuk fel..."
A rendőrök talpa alatt nagyon forróvá vált átvitt és valós értelemben is a talaj, amikor elkezdtek körülöttük robbanni az első benzines palackok, olyan mennyiségben, hogy az a háttérben komoly készülődésre utalt. Pajzsok híján kukatetőkkel próbáltak védekezni, de ami ezután következett, arra nem lehettek felkészülve. Erre a napra a káosz vette át az uralmat, a lángok között magukat tartani próbáló rendőrök körül elfogyott a levegő, nem voltak urai a helyzetnek. A lövedékek a tetők irányából is záporoztak feléjük, igaz lövések is dördültek, és azokat nem a karhatalom tagjai adták le. A rendőrautókat a zavargók egy pillanat alatt felborították és felgyújtották, a lángoló járművekből barikádokat emeltek. A rossz konstrukciójú pajzsok is lángra kaptak, gyorsan meg kellett tőlük szabadulni. A kivonuló tűzoltókat és a mentőket is megtámadták.
Barikád-emelés Brixton-módra. Végy egy rendőrségi furgont, borítsd az út közepére és gyújtsad fel. Még nagyon a zavargások elején lehetünk, ennél sokkal több szemét lesz az úton.
A lángok, a hangzavar, a segélykiáltások mintha az 1940-es Blitz-et hozták volna el újra Londonba. Az idősebb helyiek és a szülők megpróbáltak közvetíteni, de mást ők sem tudtak mondani a rendőröknek, minthogy hagyják el a negyedet, a fiatalok ellenséget látnak bennük. Csak az éjszaka közepére sikerült úgy-ahogy helyreállítani a rendet. A rendőri erők a riot-szektort egyszerre két, ellentétes irányból rohamozták meg. Az akciót heves ellenállás kísérte, de a taktika működött, Brixtont lényegében elszigetelték a többi városrésztől, a pillanatnyi győzelmet azonban a felgyújtott épületek lángjainak pattogása kísérte. Egy kisebb egységet, ami elszakadt a főerőtől, fehér ember által addig nemigen hallott csatakiáltások kíséretében megvertek és szétszórtak a randalírozók. De akadtak jócskán olyan fehér fiatalok, punok és anarchisták is, akik fekete bőrű „elvtársaikkal” a régen várt osztályharcot élték meg az eseményekben és éppúgy utcakövet ragadtak. Aznapra a fehér gang-ek is a színes bőrű riválisaik oldalán „harcoltak”. A háborús övezetté vált Brixton éjszakai egén megjelentek az infravörös kamerákkal és futballpályányi területet megvilágítani képes fényszórókkal felszerelt rendőrségi helikopterek is.
Csata utáni tájkép...
A harag három napjának mérlege
Reggelre még bőven akadt lángoló épület, de a zavargás intenzitása csökkent. A csökkenés relatív fogalom, vasárnap reggelig 117 autó semmisült meg vagy rongálódott meg (köztük 56 rendőrségi), 279 rendőr sérült meg és 28 épületet gyújtottak fel. Vasárnap „csupán” 89 épület és jármű rongálódott meg és 122 rendőr sérült meg, de a legrosszabb már mögöttük volt.
A gyújtogatások alábbhagytak, de a fosztogatás folytatódott. A civil sérültek számát találgatni lehet, csak néhány tucat fordult orvosi ellátásért. A rendcsináláshoz végül legalább 1000 rendőr kellett. A zavargók körülbelül harmada volt fehér. A 257 letartóztatás kétharmadából született elmarasztaló ítélet. Brixton azonban nem állt egyedül, hamarosan más települések is megtapasztalták a káosz, a zavargások teljes erejét.
Ezek a tűzoltók már nyugodtan dolgozhatnak. A srácok talán éppen azt próbálják meg felfogni, hogyan is fordulhatott ki a világuk magából egyetlen éjszaka alatt.
Folytatása következik...
Ha mélyebben érdekel a dolog, feltöltöttem még pár linket!
