Riot Magazin

 

 A reggel még nyugodtan telt el, a bányászok és a helyi rendőrök még el is focizgattak egymással. De ami ezután következett, az inkább egy ókori csatára emlékeztetett. A bányászok láthatták az üzemet, de velük szemben ember nagyságú plexipajzsokkal felszerelt rendőrsorfal állt. Ha oldalra néztek, kutyás- és lovasrendőrök tartották őket sakkban. Hátrafelé, ha netán szorult a csizma, csak a településre vezető hídon át lehetett menekülni. A rendőri erőket a dél-Yorkshire-i helyettes rendőrfőnök, Anthony Clement vezette (a főnöke távol maradt, a csata után pedig nyugdíjba ment). A legtöbb tüntető a baljós jelek ellenére legfeljebb némi lökdösődésre, hangoskodásra is számított.

 

 

 Reggel nyolc körül kezdett a légkör kissé elmérgesedni, a „nagypajzsos” rendőrsorfalnak a mindenféle repkedő tárgyaktól kellett megvédenie a többi egyenruhást, de a látványos plexipajzsok csak nekibátorították a dobálókat. Néhány bányász is kapott az alkalmi lövedékekből, az ismételten a plexinek csapódó féltéglák, utcakövek, és mindenféle kacat meg szemét érthető módon kezdte megviselni az alakzatban álló rendőrök idegeit. De még mindig nem történt semmi kezelhetetlen és precedens nélküli. Az indulatok akkor kezdtek elszabadulni, amikor megjelentek a háttérben az üzem felé tartó első szénszállító teherautók. Ha ezek be- és kijutnak, a sztrájk meghiúsul, a polós-farmernadrágos tömeg megindult a sorfal, a rendőri derékhad felé. Ez már szinte szertartásszámba ment; a picket-ek nekifeszültek az alakzatnak, a rendőrök meg nyomták őket vissza. Sérülés alig történt, egymás felmenőinek emlegetése annál inkább. Az egész nem tartott egy percig, inkább amolyan erőfelmérés volt.

 

Izzadjatok csak abban a fekete hacukában. Én napfürdőzöm inkább. Ja, és a napot se álljátok el.

 

 Ekkor a rendőrsorfal szétnyílt, a nyíláson pedig lovasok ügettek előre. Ez az akciót még mindig inkább csak a saját talpasok levegőhöz juttatására és erődemonstrációnak szánták, kb. 30 méter megtétele után a lovasrendőrök meg is álltak. A légkör viszont észrevehetően megváltozott, a lovasok bevetését a picket-ek nagyon barátságtalan húzásnak találták és a talált tárgyak a válogatott szitkok mellett egyre sűrűbben zuhogtak az alakzatra. Az egész rendőri csatasor mentén dühös bányászok gyülekeztek. Clement újra beküldte a lovasokat, de ezúttal a lovasság után az egész hadrend 30 yardot nyomult előre. A „nagypajzsosokat” a PSU-sok követték. A rendőrparancsnok felszólította a tüntetőket, hogy vonuljanak vissza 100 yardnyit (valószínűleg ezt vélte biztonságos távolságnak a dobálókkal szemben), különben beveti a gumibotosokat, de azok nem mozdultak. A harmadik lovasrohamot már közvetlenül követték két oszlopban a készenlétisek, a helyzet végleg eldurvult. Az utóbbiaknak egy szabályt kellett betartaniuk, csak testet üthetsz, fejet nem. Nem sikerült, az órák óta étlen-szomjan, a forrósodó levegőben, mindenféle repkedő tárgyakkal körülvett, RIOT-felszerelésben izzadó rendőrök, akit és ahol értek, ütöttek.

 

 

 Mivel az azonnali veszély elmúlt, ismét alakzatba rendeződtek, a „rövidpajzsosokat” azonban törleszteni vágyó picket-ek követték. A bányász-tömeg a rendőrök pillanatnyi visszahúzódására gyorsan reagált, és esze ágában sem volt még feladni. Körülbelül fél tízkor, az első teherautók kezdték elhagyni a kokszoló-üzemet, ez megadta a jelet a második nagy bányászrohamra. A pajzsoknak nekifeszülő picket-eket a rendőrök a pajzs mögül elkezdték gumibotozni. A nyomásra Clement ismét a lovasság és a „kispajzsosok” bevetésével reagált, hasonló eredménnyel.

 

Ha megnyílik a sorfal és jön a lovasság, akkor futás van. Mintha csak egy ókori csatatéren lennénk.

 

 De hol volt eközben Scargill? Az öreg Arthur sokminden volt, de egy biztos nem, rátermett vezető. Leginkább a rendőrsorfal előtt mászkált fel és alá a hangosbeszélőjével és próbálta azokat agitálni, de csak anyázást kapott vissza. Valószínűleg azt élvezte volna abban a pillanatban a legjobban, ha a nagy nyilvánosság és a kamerák előtt letartóztatják, de nem nyúltak hozzá. Jobb híján visszasétált a picket-ek közé. A bányászok nem álltak jól, az első konvoj ki- és bejutott, a rendőrök többen is és elszántabbak is voltak, mint valaha. Egyre melegebb is lett, sokan visszasétáltak Orgreave és a parkoló járműveik felé, hogy felfrissítsék magukat. A rendőröknek ez nem adatott meg, de legalább a sorfalat alkotók hátramehettek kicsit pihenni.

Csak találgatni lehet, mi megy éppen a hangyasisakosok fejében. Valószínűleg semmi szalonképes.

 

 

 

 Ezzel vége is lehetett volna a napnak. Nem így történt. A zsaruk vagy megunták a banánt, vagy végleg le akarták törni az ellenállást, máig nem derült ki egyértelműen. Állítólag vállalkozó szellemű picket-ek egy teherautó-kereket maguk előtt gurítva próbálták a sorfalat áttörni. A lovasokat követve a csatamezőt elárasztották a zuluk módjára a gumibotjaikat a pajzsaikhoz verő rendőrök, hogy végleg kiszorítsák az üzem előtti mezőről az időlegesen megfogyatkozott bányászokat. A maradék picket-ek szétolvadtak a rendőr-csatarend előtt. Aki csak tudott, a vasútállomás és a település fele menekült vissza. A sínek két oldalán egy-egy meredek lejtő volt, aki nem érte el a hidat, annak először le kellett ezek ereszkednie, majd a szemközti oldalt megmásznia. Aki megpróbált helytállni vagy csak segíteni a bajbajutottakon, arra ütlegek és letartóztatás várt. Előfordult, hogy a sebesülteket a rendőrök tovább brutalizálták. A rendőr-sorfal elérte a hidat, ahol kisebb erővel is könnyen távol tarthatták volna a picket-ek zömét és ezzel nagyjából vége is lett volna a dalnak. A bányászok azonban széthordtak egy közeli roncstelepet, és a bobbikra valóságos pergőtűz –benzines palackok is- zúdult, a szűk helyen összetorlódva, ha akartak volna, se tudtak kitérni. Kisebb csoda, hogy senki nem halt meg.

 

 

 

 Nem volt más hátra, mint előre. A rövid előrenyomulások, majd visszahúzódások nem hoztak sikert, a bányászok szétolvadtak az alakzat előtt, majd újra összeverődtek.  Scargill a csatának ebben a szakaszában valahogy megsérült. Hogy leütötték-e, vagy eltalálta valami, megint attól függ, kit kérdezünk. Állítása szerint egy plexipajzzsal leütötték, a rendőrök szerint csak megcsúszott és elesett. A szakszervezeti vezetőt végül mentő vitte el. Az indulatok, ha ez egyáltalán még lehetséges, még nekikeseredettebbek lettek. A bányászok a lovasok ellen megpróbáltak roncsautókból, összehordott nagy kövekből, gerendákból útakadályokat emelni. Egy újabb általános támadás a tüntetőket a település első házai közé szorította vissza. A rendőrök továbbűzték a picket-eket az Ogreave-Lane útkereszteződésig. Az élen, mint a korábbi esetekben a lovas rendőrök haladtak, őket követték a PSU-k, majd az elfoglalt területet megtartó „nagypajzsos alakzat”, végül pedig RIOT-felszerelés nélküliek.

 

Munkában a "rövidpajzsos" PSU-s fiúk. Az eredetiben az operatőr nem követhette ilyen békésen a rohamot.

 

 Akadt, aki ezen a napon nagyot kaszált. A kergetőzésben és a pattanásig feszült légkörben egy jégkrémes-kocsi szenvtelenül szolgálta ki a kitikkadt kuncsaftokat, majd amikor rohamrendőrök elérték, nyugisan továbbhajtott. Ami Clement-et illeti, ő ekkorra alighanem már elveszítette a csapatai felett a közvetlen irányítást. A rendőrök közül sokan kikerülve felettesük szemei elől elérkezettek látták az időt a törlesztésre azért, amit a nap folyamán el kellett tűrniük. Egy sajtófotós is kikapta, amint éppen egy elesett emberen próbált segíteni. A főparancsnok végül visszavonulást rendelt el a hídhoz, az Orgreave-i csata véget ért.

 

 

 

  A nap végére 93 embert tartóztattak le (ami nem is olyan sok, ha belegondolunk, hogy egyes számítások szerint a picket-ek 10 ezren is lehettek). A rendőrök közül 72-en sérültek meg, szinte kivétel nélkül a repkedő tárgyaktól. Hivatalosan a tüntetők közül csak 51-en sérültek meg. A valós számot illetőleg csak találgatni lehet, de érthető okokból sok sérült bányász vonakodott orvoshoz menni. Thatcher és MacGregor a „csőcselék-uralom” és az „erőszak” feletti győzelmet ünnepelte. Mivel még a digitális kamerák és kamerás mobilok előtti korról beszélünk, a csatáról nagyon kevés anyag született. A sajtó valamilyen oknál fogva nem állt a helyzet magaslatán, az eseményekről csak pár percnyi elmosódott felvétel és néhány kép készült és a beszámolóiban is rendpárti húrokat pengetett. A picket-eknek aznap nem akadt barátja.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 Arthur Scargill a kudarc után eleinte még harcias maradt; egyszerre öt kokszoló-üzemet is blokád alá akart venni, de az egységes fellépés hiánya és az Ogreave-i vereség maga széthúzáshoz és (a kormány által nyíltan támogatott) frakciózáshoz vezetett. A NUM-ot többé nem vették komolyan a hatalom részéről, a kormány bátorította a bányászokat (már akiknek maradt hol), hogy vegyék fel a munkát. Voltak, akik hallgattak a szóra (vagy ultimátumra), és voltak, akik nekikeseredetten fordultak a „sztrájtörők” ellen”, az utóbbiak azzal vágtak vissza, hogy a NUM-ot és Scargillt nem hatalmazta fel szavazás az általános sztrájkra. Dél-Yorkshire kemény környék maradt a munkát felvenni akarók számára. . De az igazi küzdelem június után már a munkát felvevők és az egyre fogyó, központi vezetés nélkül maradt picket-ek között zajlott (igaz, a munkát választó se volt még valami sok). El lehet képzelni, milyen indulatok dolgoztak; a picket-ek autóbuszokat gyújtottak fel, az is előfordult, hogy a sofőrt verték eszméletlenre. Augusztus 21-én a Dél-Yorkshire-i Armthorpe-nál, egy munkásokat szállító konvojt kb. 150 picket megállította. A rendőrség erre mindkét társaságot körülzárta, majd az éjszaka beérkezett erősítésekkel 400 főssé vált karhatalom az időközben ezerré duzzadt sztrájkolókat kergette szét.  Az események némileg az Orgreave-it idézték, a faluba menekülő bányászok hiába kerestek menedéket, a rendőrök a lezárt otthonokba is betörtek, hogy kiráncigálják a szerencsétlen delikvenseket. A dühös bányászok összetörték a biztonsági kamerákat, és járművekből egy daruval barikádot emeltek, amit aztán felgyújtottak. . A kisebb-nagyobb csatározások a munkások és a rendőrök (na meg egymás) között során rögtönzött fegyverek, például golyóscsapágyakat kilövő katapultok is megjelentek.

 

 Ez a kitűző Orgreave után már nem ért semmit.

 

 Ez így ment egészen decemberig, a fizetés nélkül maradt családok mindenféle lomot gyűjtöttek fűtésre, hogy ne fagyjanak meg. Baráti szervezetek külföldről segélycsomagokkal próbálták enyhíteni bányászok addigi legnyomorúságosabb karácsonyát. Az egyszeri rendőr ez alatt hülyére kereshette magát, míg a picket és családja effektíve éhezett, az előbbiek nem is mulasztották el az utóbbiak orra alá dörgölni, mire is jutottak a nagy ellenállásukkal. A rendőrség az érintett területeken nagyon sokat veszített a tekintélyéből, ez teljesen ma sem állt helyre. Yorkshire-ben a kalandvágyó az átutazó annyit láthatott, hogy mozgás az utakon csak védett konvojban. Megrázó tragédiák is történtek, volt olyan munkás, akit két gyereke és a terhes felesége előtt egy maszkos gang vert agyon a saját otthonában. Egy David Wilkie nevű mini busz sofőr járművére egy felüljáróról betontömböt dobtak, a gyilkosok tettükért végül 20 évet kaptak. A halálesetek nagyon megrázták Scargillt, aki egy időre eltűnt a nyilvánosság elől, és a konfliktus heve is érezhetően csökkenni kezdett. Az értelmetlen erőszak kontraproduktívnak bizonyult. Egyre több bányász vette fel a munkát, a NUM-nak az azt addig támogatásáról biztosító, illetve a bányászok ügyével szimpatizáló szakszervezetek egymás után fordítottak hátat. Egy veszett ügyért éhezni és nélkülözni nem volt értelme.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 Az Ogreave-i csata valósággal letaglózta a bányász szakszervezeteket. A „picketelés” mint engedetlenségi eszköz egy elszánt és felkészült ellenféllel szemben nem működött. A NUM tárgyalási potenciálja gyakorlatilag lenullázódott, a megmaradt munkahelyeken az élet lassan visszatért a régi kerékvágásba azzal a tudattal, hogy minden tünékeny, hogy nincs létbiztonság. A bezárások folytatódtak, de ezeket csak erőtlen tiltakozás kísérte, sztrájk nem. Nem volt többé egységes bányász-szakszervezet, a kormány által nyíltan támogatott Notthingham és Dél-Derbyhsire gyökerű (akik az eredeti sztrájkban sem akartak részt venni) „Demokratikus bányászok uniója” tárgyalhatott egy olyan mértékű éves fizetésemelésről, amit egy évvel korábban még mindenki megalázónak tartott volna. A bezárásokat a „lojális” megyék sem úszták meg. A hajdan virágzó iparág ma romokban hever. Egy évvel a sztrájk után a megmaradt 179 bányából további 70 zárta be kapuit, majd később még 50. 1993-ra kevesebb, mint 30, 2006-ra csak hét maradt összesen kb. 10 ezer embert foglalkoztatva. A szakszervezeteknek a privatizált bányák tulajdonosaival szemben sem alkupozíciók, sem jogaik nincsenek. Scargill a kevesebb, mint nyolcezer tagot számláló NUM éléről évi 12 ezer fontnyi tanácsadói honoráriumot a zsebében tudva nyugdíjba ment. Van akinek, bejön a teljes vereség is bejön.

 

 Ha voltak a napnak még vesztesei, azok maguk a Yorkshire-i rendőrök, de ők legalább anyagilag biztonságban érezhették magukat. A történet a bíróságokon folytatódott. A háromnegyed éves időszak alatt kb. 8800 letartóztatottból végül kevesebb, mint a felét ítélték el, nagy részét rendzavarás (breach of the peace) miatt. Lázadásért („riot”) és tiltott gyülekezésért alig ítéltek el valakit. A huszonöt évvel ezelőtt történtek lassacskán már történelmi távlatba kerülnek, de Orgreave ma is megosztja főleg az eseményeket megélt vagy átélt angol társadalmat. A küzdelem a fejekben nem zárult le egyhamar, a falvak zárt bányász-közösségeinek pedig hosszú az emlékezete. Egyik ma is a másikat okolja azért, hogy sztrájk idején felvette a munkát, vagy azért, mert éppen akadályozni próbálta azt. De nemcsak a települések között alakultak ki törésvonalak, születtek nem gyógyuló sebek, hanem családokon belül is. Olyan emberek küzdelme bukott el, akik büszkék voltak a hagyományaikra és a generációkon öröklődő munkájukra. Egy életforma került a kihalás szélére.

 

 A csatának a 2004-es "újrajátszáshoz" készült vázlata. A linkek között akad az eseményről még jópár felvétel.