Riot Magazin

Sztrájk, tüntetés, zavargások anatómiája, lázadás, civil engedetlenség és önszerveződés, szakszervezetek. Mert minden generációnak megvan a maga harca. Mi vagyunk a jövendő káosz hírnökei.

Friss topikok

HTML

Az Orgreave-i csata

2010.02.03. 10:18 | TheQuestion | Szólj hozzá!

 1984-ben járunk, ismét Angliában; a szakszervezetek, a polgári jogok, az emancipáció és egyszersmind a legvadabb kapitalizmus szülőhazájában. A 80-as évek nemcsak a hangalámondásos VHS-akciófilmek, a japán kisautók, a C-64 meg a kazettás walkman korszaka volt. Éppen negyedszázada a szigetország egy olyan erőszakba torkolló gazdasági-társadalmi konfliktust élt meg, ahol elillant az angol szenvtelenség és hidegvér és a nyers, nyílt erőszak érvényesült. Egy olyan küzdelmet, ahol a brit szakszervezeti mozgalom soha ki nem hevert csapást szenvedett el.

 

De kik is harcoltak és miért?

 
 A bányászoknak, a „munkásarisztokráciának” kis hazánkban nincs túl jó híre, pedig olyan emberekről van szó, akik ma már nemcsak Nyugat-Európában, hanem a Lajtától keletre is ritkaságszámba mennek. Valódi, többgenerációs, öntudatos melósokról, akik mást se csináltak egész életükben, csak fúrtak, törtek, szivattyúztak meg csilléztek, utána pedig irány a pub, hétvégén meg család és a meccs. A XIX. század elejétől számtalan közép- és észak-angliai település élete szerveződött a bányászat és az ipar köré. A kőszén nélkül nem indult volna el az ipari forradalom, és a Brit Birodalom – ahogy most ismerjük – se jöhetett volna létre. A „csúcsidőt” 1923 jelentette, amikor nem kevesebb, mint egy és egynegyed millió bányász dolgozott Nagy Britanniában. A háborús erőfeszítések alatt 1944-ben létrejött a Bányászok Nemzeti Szakszervezete (National Union of Mineworkers – NUM). Aztán megjelent az olcsóbb tengerentúli szén, a harmadára esett bányákat a II. világháborút követően a munkáspárti kormány államosította, innentől a bányászok lényegében közalkalmazottnak számítottak. Az 50-es évektől az energiapiacot elárasztotta a közel-keleti olaj, a vasút gőzről dízelmozdonyokra, a lakások központi olajfűtésre álltak át. Az északi-tengeri olajvezetékek mellett atomerőművek is kivették a részüket az energiaellátásból. Ez nem volt a brit vájár számára egy vidám időszak. Noha a veszélyes munkájáért aránylag jól meg volt fizetve, az ismételt tárnabezárások és a kényszerű költözködések miatt a családok gyakran nem tudtak gyökeret verni. A 70-es évek elején a kőszén aránya az energiafelhasználásban még mindig eléri az 50%-ot, és az 1973-as olajválság sokkja új reménnyel töltötte el a dolgozókat.
 
 A brit munkás nem volt szívbajos, ha sztrájkról vagy közvetlen akcióról volt szó. Bevett módszer, évszázados hagyomány volt a „picketing”, ami több volt egyszerű munkabeszüntetésnél. A mobil akciócsoportoknak nemcsak azt kellett megakadályozniuk, hogy más, a munkát netán mégis felvevő bányákból a nyersanyag érkezzen a kokszoló üzemekbe, hanem a sztrájktörőket is távol kellett tartania. A picket-vonalat átlépni szentségtörésszámba ment. Hozzá kell tenni, hogy az ilyen akciók során a bányászok bírták a vasutasok, tengerészek, egyszóval a szállításban dolgozók támogatását is. Majdnem félévszázados relatív nyugalom után 1972-ben a bányabezárások és a csökkenő bérek miatt héthetes sztrájk rengette meg a szigetországot.
 
A taktikának azt kellett érzékeltetnie, milyen is lenne a bányászok és munkájuk nélkül. A 12 ezer „picket” távoltartására  kivezényelt ezernyi rendőrnek nem sok esélye volt A Ted Heath féle konzervatív kormány bedobta a törülközőt, a NUM, köztük Arthur Scargill nevű figura győzelmet ünnepelt, de a szakszervezet keményvonalasabb brit konzervatívok között nem egy esküdt ellenséget szerzett magának. Arthur Scargill a NUM későbbi elnöke, keményvonalas kommunista család sarja, elszánt osztályharcos volt. Számára a szakszervezeti küzdelem személyes ügynek számított, és valóban sikerült kihívnia maga ellen az establishment, különösen a konzervatívok haragját.
 
Scargill talán a munkásosztály végső diadalát álmodta meg, mindenesetre végül megkapta azt a konfliktust, amire egész életében készült.
 

Thatcher és McGregor leszámolásra készül

 
 A konzervatívok két évvel később az általános választásokon megbuktak (ezt Scargill a saját érdemének tartotta), visszajött egy kurzus erejéig a Munkáspárt. De a „Tory” visszatért és bosszút forralt. Az „Iron lady” Margaret Thatcher eltökélte, hogy az ágazatot piaci viszonyok közé tereli, és a szakszervezetet, - a „belső ellenséget”, ahogy ő nevezte - kíméletlenül eltapossa. Ami ez előbbit illeti, az állami óriások privatizációját tervezte. A segélyekre szorulók egyre csak növekvő számát kihasználva akarta a béreket, az egyre kiszolgáltatottabb emberek ellenállását letörni. A kormány tudatosan készült a közeledő konfrontációra; a bányászok sztrájk alatt nem számíthattak fizetésre, a kormány készleteket halmozott fel, szakszervezeten kívüli munkaerőt toborzott, a picketelés pedig a bányász saját munkahelyét leszámítva törvénytelenné vált. És ez csak a dolog egyik fele volt; az 1980-as Toxteth-i és Brixton zavargások nemcsak arra mutattak rá, valójában nagyon nincsenek rendben a dolgok a multikulturális Nagy-Britanniában, hanem arra is, hogy mennyire felkészületlen egy komoly konfrontációra a brit rendőrség. Az új taktika ironikus módon az egykori gyarmatokon keresztül talált vissza az anyaországba, az anyaország rendőrsége a hongkongi tömegoszlató módszereket tanulmányozta.
 
 Rendhagyó trendként a 70-es évek második felében az évtizedeken át hanyatló szénbányászat kissé fellendült, melósok tízezreivel „etették meg”, hogy van tartós perspektíva a munkájukban, de a 80-as évek beköszöntével ismét napirendre kerültek az újabb és újabb bezárások és elbocsátások. A szakszervezet a kormány számaira hevesen reagált és a forrongó indulatok 1981-ben általános sztrájkkal fenyegettek. Thatchert a felgyorsuló események készületlenül érték, ezért még –utoljára- meghátrált. Az új konzervatív miniszterelnök az ügyben méltó partnerre talált a piacpárti skót milliomos mogulban, Ian McGregorban, aki nem kertelt, amikor a bányászok szemébe mondta, szálljanak szembe és nincs jövőjük. Az újraválasztott konzervatív kormány a győztes 1982-es Falklandi háborúval a háta mögött és megosztott ellenzékével minden lehetőségre felkészült.  
 
 Tényleg ettől az embertől akarjuk hallani, hogy nincs jövőnk?
 

Nem kell a melós

 
 Amin a NUM-ot és főleg az újonnan megválasztott elnökét, Arthur Scargillt illeti, az osztályharcos lázálmok ellenére rosszul mérték fel az ellenfél elszántságát és erőforrásait egyaránt. MacGregor, vagyis a kormány álláspontja 1983-ra megkeményedett; jóval az állami alkalmazottak átlaga alatti éves fizetésemelést ajánlott, miközben esze ágában nem volt a bezárások ütemén változatni. A bányászok megtagadták a túlórát, de a bárd akkor is lecsapott. Egyik bánya a másik után zárta be kapuit, munkások ezreinek a világa hullott darabokra. És még nem volt vége. Ezen a ponton Scargill és a NUM elkövetett egy alapvető hibát. „Normális” esetben egy országos sztrájkot a kisebb, regionális érdekképviseletek szavazása előzte meg, mint ahogy az 1972-ben is történt. Dél-Yorkshire azonban saját szakállára már sztrájkba lépett. 1984. március 8-án a NUM – remélve hogy Yorkshire egy dominó-effektust indít el- áldását adta a regionális sztrájkokra, de a szavazás elmaradt. Ezzel a NUM a saját legitimitását kezdte ki, mint érdekképviseleti szerv. Ugyan több mint 100 ezer bányász lépett sztrájkba és április közepére a 174 hányóból csak 43 működött, de ugyanakkor 76 ezernyi bányász nem tudott dönteni, 2500 pedig (főleg a dél-angliai Notthingham-ből) ellenezte azt.
 
 A korábban sikeres mobil „picket” csoportoknak nemcsak a hatóságokkal, hanem a munkát felvenni akarók és a bizonytalanok ellenségességével is számolniuk kellett. Az incidenseknek halálos áldozata volt, március 14-én egy David Goreth Jones nevű 24 éves picket-et torkon talált egy fél tégla, két órával később kórházban halt meg. Thatcher közben a szerinte puhapöcsként viselkedő rendőrséget szorította sarokba. A politikai nyomásra egy országos parancsnoki központot hoztak létre, hogy még időben, elegendő rendőrrel szálljanak szembe a picket-csoportokkal. Egyes megyékben, mint Notthingham, Yorkshire vagy Derbyshire ostromállapot alakult ki. A nyugalomhoz szokott angol vidéket mintha egy idegen hadsereg szállta volna meg. A bobbik a kritikus területeken minden elhaladó járművet átvizsgáltak, a vidéken felduzzadt rendőri erőket laktanyákban szállásolták el. Az utakat ellepték a járőrök és ellenőrző pontok, az égen helikopterek köröztek. Naponta átlagban 200 letartóztatás történt, az MI5 a csoportok feltételezett vezetőinek a sarkában volt. A legrosszabb híre a fővárosi bobbyknak volt, a helyiek viszont nem szívesen feszítették a húrt, hiszen „másnap” is ott szerettek volna élni.
 

 A sztrájk az egyszeri rendőrnek amúgy a túlórák miatt remek pénzkereseti lehetőség volt, a szolgálat leadása után pedig elárasztották a helyi pubokat. A picket és a családja viszont az elmaradt fizetések miatt szabályosan éhezett, ez így ment hónapokon keresztül. Ahogy hidegebbre fordult az idő, a gondok a fűtéssel is gyarapodtak.

 Orgreave, a kicsiny Yorkshire-i település neve valószínűleg az angolok 99%-ának sem mondott semmit. Scargill a helyi kokszoló üzemet akarta blokád alá venni, vagyis a picket-ek az energiatermelést célozták meg. A sztrájkolóknak azt kellett megakadályozniuk, hogy a nyersanyagot be- és a kokszolt szenet elszállító teherautók ne juthassanak be a létesítménybe. Csakhogy ezúttal a rendőrség készen állt, a helyszínt pedig könnyen el lehetett szeparálni a vidéktől. Az üzemhez vezető keskeny útnak egy hídon is át kellett haladnia. Ez önmagában még kedvezhetett is volna a bányászoknak, de a bobby-k hamarabb odaértek. Május utolsó hetében már állt a bál. A picketelők időről időre megpróbálták a teherautó-konvojok bejutását megakadályozni, de a gumibotok, a lovas rendőrök, a rendőrkutyák ezt megakadályozták. A helyzet kezdet szabályos háborúra emlékeztetni, a tüntetők az elmaradhatatlan kődobálás mellett telefonpóznákkal próbálták a rendőrsorfalat áttörni, a lovasok ellen utak mentén drótokat feszítettek ki. Minden erőfeszítés ellenére az összes teherautó átjutott, de Scargill tovább erőltette a helyszínt és június 18-ára egy minden addiginál nagyobb blokádakciót tervezett.
 
Folytatása következik

 

 

Címkék: anglia 1984 sztrájk bányász csata szakszervezet margareth thatcher arthur scargill orgreave ian mcgregor

A bejegyzés trackback címe:

https://riotmagazin.blog.hu/api/trackback/id/tr691724818

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása